Értekezés a Szent Szűz igazi tiszteletéről - 1. A TÖKÉLETES ÖNÁTADÁS JÉZUS KRISZTUSNAK

• 
• 

 

[1. A tökéletes önátadás Jézus Krisztusnak]

120. Minden tökéletességünk ebben áll: hasonlóvá válni, egyesülni Jézus Krisztussal, és neki szentelni magunkat. Ezért, kétségkívül a legtökéletesebb minden ájtatosság közül az, amely legtökéletesebben hasonlóvá tesz bennünket Jézushoz, egyesít vele, és neki szentel minket. Mivel pedig Mária vált leghasonlóbbá az összes teremtmény közül, következésképpen a Boldogságos Szűz ájtatossága, a mi Urunk szent Anyja iránti ájtatosság bármely más ájtatosságnál inkább Jézusnak szenteli és hozzá hasonlóvá teszi a lelket, és minél inkább Máriának szentelt egy lélek, annál inkább Jézus Krisztusnak szentelt lesz.

Íme, ezért a tökéletes és teljes Jézusnak való szentelés nem más, mint önmagunk tökéletes és teljes Máriának szentelése – s ez az az ájtatosság, amit tanítok –, vagy más szóval, ez az önátadás nem más, mint a keresztségnél tett fogadalmak és ígéretek tökéletes megújítása.

121. Ennek az ájtatosságnak a lényege tehát az, hogy teljesen átadjuk magunkat a Szent Szűznek, hogy általa egészen Jézus Krisztuséi legyünk. Oda kell Neki adnunk:

1° testünket minden érzékével és tagjával;
2° lelkünket minden képességével;
3° külső javainkat, melyeket vagyoni javaknak nevezünk, mégpedig mostani és jövendőbeli javainkat;
4° belső és szellemi javainkat, vagyis: érdemeinket, erényeinket és jócselekedeteinket, múltbelieket, jelenlegieket és a jövendőbelieket; egyszóval mindent, amink van a természet és a kegyelem rendjében, és mindent, amink a jövőben lehetne a természet, a kegyelem és a dicsőség rendjében, éspedig minden fenntartás nélkül, ami alól egy fillér, egy hajszál vagy a legkisebb jócselekedet sem kivétel, éspedig az egész örökkévalóságra, anélkül hogy adományunkért és szolgálatunkért más jutalmat kérnénk vagy remélnénk, mint azt a dicsőséget, hogy Mária által és Máriában Jézus Krisztuséi legyünk, még akkor is, ha ez a szeretetreméltó Úrnő nem lenne – mint amilyen mindenkor – a legnagyobb lelkű és leghálásabb minden teremtmény között.

122. Itt kell megjegyeznünk, hogy az általunk végzett jócselekedetekben két dolog van: az elégtétel és az érdem, más szóval az elégtételi vagy elnyerő és az érdemi érték. Egy jócselekedet elégtételi vagy elnyerő értéke maga a jócselekedet, amennyiben általa eleget teszünk a bűnökért, vagy új kegyelmet nyerünk. Az érdemi érték vagy érdem jócselekedet, ha kiérdemli a kegyelmet és az örök dicsőséget. Így önmagunk átadásával a Szent Szűznek adjuk minden jócselekedetünk teljes elégtételi, elnyerő és érdemi értékét, illetve elégtételét és érdemét. Neki adjuk érdemeinket, kegyelmeinket és erényeinket, nem azért hogy másoknak adja őket (hiszen érdemeink, kegyelmeink és erényeink tulajdonképpen nem vihetők át másra; egyedül Jézus Krisztus, aki Atyjának váltságul adta magát értünk, adhatta nekünk érdemeit), hanem azért, hogy azokat számunkra megőrizze, gyarapítsa és szebbé tegye, amiről a későbbiekben még szólunk. Neki adjuk elégtételeinket, hogy Isten nagyobb dicsőségére annak adja, akinek akarja.

123. Ebből az következik, hogy: 1° ez által az ájtatosság által Jézus Krisztusnak adunk mindent, amit Neki adhatunk – éspedig a legtökéletesebb módon, ugyanis Mária keze által –, és sokkal többet, mint más ájtatosságok által, melyekkel csak időnk egy részét, jócselekedeteink egy részét, vagy elégtételeink és önmegtagadásunk egy részét adjuk oda. Ezzel az ájtatossággal mindent odaadunk és felajánlunk, még a rendelkezési jogot is a jócselekedeteink által napról napra szerzett belső javaink és elégtételeink felett, amit még a szerzetesrendekben sem tesznek meg. A szerzetesek a szegénységi fogadalommal Istennek adják vagyoni javaikat, a tisztasági fogadalommal testi javaikat, az engedelmességi fogadalommal akaratukat, és olykor a klauzúra fogadalma által testi szabadságukat; de nem adják Istennek a jócselekedeteik értéke feletti rendelkezés szabadságát és jogát, amennyire lehet nem mondanak le a keresztény számára legértékesebbről és legdrágábbról, azaz érdemeikről és elégtételeikről.

124. 2° Ebből következik, hogy aki magát ily módon Mária által Jézus Krisztusnak szentelte és önként felajánlotta, nem rendelkezhet többé jócselekedetei értékével. Mindaz, amit elszenved, ami jót csak gondol, mond vagy tesz Máriáé, hogy Fia akarata szerint s az Ő nagyobb dicsőségére rendelkezzék vele. Ez a függés azonban semmiképp sincs jelenlegi vagy jövőbeni rendi kötelességeink kárára; például nem érinti a pap kötelességeit, akinek hivatalból vagy más oknál fogva a szentmise elégtételi és elnyerő értékét egy bizonyos személynek kell szentelnie; mert adományunkat kizárólag az isteni rendnek és rendi kötelességeinknek megfelelően adjuk át.

125. 3° Ebből következik, hogy a Szentséges Szűznek szentelve magunkat egyúttal Jézus Krisztusnak is szenteljük magunkat: a Szentséges Szűznek mint tökéletes eszköznek, melyet Jézus Krisztus választott, hogy Ő velünk és mi Vele egyesüljünk, és a mi Urunknak mint végső célunknak, akinek mindazt köszönhetjük, amik vagyunk, s aki a mi Megváltónk és Istenünk.

126. Mint már mondtam, ezt az ájtatosságot joggal nevezhetjük a keresztségi fogadalmak vagy ígéretek tökéletes megújításának.

Mert a keresztség előtt minden keresztény a sátán rabszolgája volt, mert hozzá tartozott. A keresztségben saját szájával vagy keresztapja illetve keresztanyja szájával ünnepélyesen megtagadta a sátánt, annak pompáját és cselekedeteit, és Jézus Krisztust fogadta Tanítójává és legfőbb Urává, hogy a szeretet rabszolgájaként függjön Tőle. Éppen ezt tesszük ezzel az ájtatossággal is: megtagadjuk a sátánt, a világot, a bűnt és önmagunkat (amint a felajánlás szövegében le van jegyezve), és teljesen átadjuk magunkat Jézus Krisztusnak Mária keze által.  Sőt, még valamivel többet is teszünk, mert a keresztségben rendszerint más, azaz keresztapánk vagy keresztanyánk szájával beszélünk, Jézus Krisztusnak csak megbízott által adjuk át magunkat, míg ebben az ájtatosságban mi magunk ajánljuk fel magunkat, önként, tettünk teljes tudatában.

A keresztségben nem Mária keze által adjuk át magunkat Jézus Krisztusnak, legalábbis nem kifejezetten, és nem ajándékozzuk Jézus Krisztusnak jócselekedeteink értékét sem. A keresztség után teljesen szabadon döntünk arról, hogy kinek szánjuk ezt az értéket, vagy hogy megtartjuk-e magunknak. Ezzel az ájtatossággal viszont kifejezetten Mária keze által adjuk át magunkat Urunknak, és ajánljuk fel Neki minden jócselekedetünk értékét.

127. A keresztségnél, mondja Szent Tamás, az emberek megfogadják, hogy ellentmondanak az ördögnek és pompájának. És ez a fogadalom, mondja Szent Ágoston, a legnagyobb és a legelengedhetetlenebb: Votum maximum nostrum quo vovimus nos in Christo esse mansuros /A keresztség a legnagyobb fogadalmunk, melyben fogadalmat teszünk, hogy Krisztusban maradunk/. Ugyanezt mondják az egyházjogászok is: Proecipuum votum est quod in baptismate facimus. Azonban ki tartja meg ezt a nagy fogadalmat? Ki az, aki hűen megtartja a szent keresztségben tett ígéreteket? Nem szegi-e meg szinte minden keresztény a hűséget, amelyet a keresztségben Jézus Krisztusnak ígért? Honnan eredhet ez az általános rendetlenség, ha nem onnan, hogy keresztségi ígéreteinkről és kötelezettségeinkről megfeledkezve élünk, és önszántából szinte senki sem lépteti életbe azt a szövetségi szerződést, amelyet keresztapja vagy keresztanyja által Istennel kötött?  

128. Ez olyannyira igaz, hogy a sens-i zsinat, melyet Jámbor Lajos parancsára hívtak össze a keresztények között felmerülő nagy bajok orvoslására, leszögezte, hogy ennek az erkölcsi romlottságnak a fő oka onnan ered, hogy az emberek megfeledkeztek keresztségi kötelezettségeikről vagy nem ismerik azokat. Egy ily nagy baj orvoslására a zsinat nem talált jobb eszközt, mint arra késztetni a keresztényeket, hogy megújítsák keresztségi fogadalmaikat és ígéreteiket.

129. A tridenti zsinat katekizmusa, a szent zsinat hűséges tolmácsolója arra buzdítja a plébánosokat, hogy ugyanezt tegyék, és híveiket arra késztessék, hogy emlékezzenek és higgyék, hogy a mi Urunk Jézus Krisztustól függenek, Neki vannak szentelve, mint rabszolgák Megváltójuknak és Uruknak. Íme a katekizmus szavai: Parochus fidelem populum ad eam rationem cohortabitur ut sciat […] aequum esse nos ipsos, non secus ac mancipia Redemptori nostro et Domino in perpetuum addicere et consecrare   /A plébános vezesse rá a híveket, hogy mily méltányos az, hogy önmagunkat örökre átadjuk és felajánljuk Megváltónknak és Urunknak, nem másként, mint rabszolgaként/.

130. Ha tehát a zsinatok, az egyházatyák és maga a tapasztalat azt bizonyítják, hogy a legjobb eszköz a keresztények között lévő rendetlenség orvoslására az, ha emlékeztetjük őket keresztségi kötelezettségeikre, és fogadalmaik megújítására buzdítjuk őket, nem ésszerű-e ezt most tökéletes módon megtenni ezzel az áhítattal és önmagunk Urunknak való felajánlásával az Ő Szentséges Anyja által? Hangsúlyozom: tökéletes módon, mert önmagunk Jézus Krisztusnak való felajánlásánál az eszközök legtökéletesebbikéhez, azaz a Szentséges Szűzhöz folyamodunk.

131. Nem tehetjük azt az ellenvetést, hogy ez az ájtatosság új vagy közömbös. Nem új, mert a zsinatok, az egyházatyák és több régi és új szerző említi ezt az Urunknak való felajánlást és a szent keresztségi fogadalmak megújítását, mint olyasmit, amit már régen is végeztek, s amit minden kereszténynek ajánlanak. Nem közömbös dolog ez az ájtatosság, mivel a keresztények között tapasztalható rendetlenségek, következésképpen a lelkek elkárhozásának fő oka a gyakorlatról való megfeledkezés és a vele szemben tanúsított közömbösség.

132. Egyesek azt mondhatják, hogy ez az ájtatosság, mivel arra késztet minket, hogy a Szentséges Szűz keze által Urunknak adjuk jócselekedeteink, imáink, önmegtagadásunk és alamizsnáink értékét, lehetetlenné teszi számunkra, hogy szüleink, barátaink és jótevőink lelkén segítsünk.

Erre először is azt válaszolom, hogy kevéssé hihető, hogy barátaink, szüleink vagy jótevőink kárt szenvednének azáltal, hogy mi fenntartás nélkül átadtuk és felajánlottuk magunkat a mi Urunk és az Ő Szentséges Anyja szolgálatára. Ez Jézus és Mária hatalmának és jóságának megsértése lenne, mert Ők jól tudják majd segíteni szüleinket, barátainkat és jótevőinket a mi kis lelki hozadékunkból vagy más módon.

Másodszor, ez a gyakorlat nem akadályoz meg bennünket abban, hogy másokért, akár holtakért, akár élőkért imádkozzunk, habár jócselekedeteink felhasználása a Szent Szűz akaratától függ. Ellenkezőleg, arra késztet, hogy nagyobb bizalommal imádkozzunk, akárcsak a gazdag ember, aki ha egész vagyonát egy fejedelemnek adná, hogy őt ezzel jobban megtisztelje, nagyobb bizalommal kérhetné, hogy barátjának megadja azt az alamizsnát, amelyért őhozzá fordult. Sőt, örömet szerezne a fejedelemnek, hogy alkalma nyílt arra, hogy elismerését fejezze ki annak a személynek, aki megfosztotta önmagát, hogy őt ajándékozza meg; aki szegénnyé tette magát, hogy őt megtisztelje. Ugyanezt mondhatjuk el a mi Urunkról és a Szent Szűzről is: sohasem engedik meg, hogy nagylelkűségben valaki is felülmúlja Őket.

133. Valaki talán majd azt mondja: ha minden jócselekedetem értékét a Szent Szűznek adom, hogy azt annak szánja, akinek csak akarja, akkor talán majd sokáig kell a tisztítótűzben szenvednem.

Ez az önszeretetből, Isten és az Ő Szentséges Anyja nagylelkűségének nem ismeréséből fakadó ellenvetés magától omlik össze. Az a buzgó és nemes lélek, aki Isten érdekeit saját érdekei fölé helyezi, aki Istennek fenntartás nélkül mindenét odaadja, úgy, hogy már többet nem bír adni, non plus ultra, aki csak Jézus Krisztus dicsősége és országa után epekedik az Ő Szentséges Anyja által, és aki ezért teljesen feláldozza magát, ez a nemes és nagylelkű lélek a másvilágon nagyobb büntetést kapna azért, mert nagyobb lelkű és önzetlenebb volt másoknál? Ellenkezőleg: Urunk és Szent Anyja éppen az ilyen lélekkel szemben mutatkozik igen nagylelkűnek a természet, a kegyelem és a dicsőség rendjében úgy ezen, mint a másvilágon, amint a későbbiekben még látni fogjuk.

134. Most pedig, a lehető legrövidebben, látnunk kell azokat az indítékokat, amelyek számunkra ajánlatossá teszik ezt az ájtatosságot, s ennek a hűséges lelkekben kiváltott csodálatos hatásait és gyakorlatait.